Olvass bele...

Hegek (novella)

Léna pontosan érkezett. Mindig is pontos volt. Nem mások miatt, sokkal inkább azért, mert ettől jól érezte magát. Megtisztelte a másikat, miközben kijelölte maga számára a készülés-indulás-érkezés időkeretet. Az étteremhez közeledve, már messziről látja a vendéglő langymeleg nyári estén is hívogató, bágyadt fényeit. A küszöbön megállapítja: pont olyan, amilyennek mindig is képzelte, amikor munkából hazafelé rohanva bepillantott.

Vacsora régi barátnőkkel. Bor. Nevetés. Még több bor. Újabb viháncolás. Egy percet sem akar elvesztegetni, néhány óra elteltével mégis így szól: - Mindjárt jövök, csak elszaladok a mosdóba. Az italtól ellazulva, barátnői bormámoros kuncogása közepette elbilleg az asztaltól. Nyikorgó falépcsőn baktat fel. Szédül, megkapaszkodik a kovácsoltvas korlátban.

A lépcső tetejére érve megpillantja az ipszilon alakú, apró, rózsaszín heget egy férfi tarkóján. Nem tud uralkodni magán, mohón issza a seb látványát. Az összetéveszthetetlen, lelkébe is beégett stigma képe foglyul ejti. Az éttermi zene, a kacaj, az evőeszközök neszezése halk duruzsolássá olvad, és érdektelen díszletté válik.

A férfi megérezve, hogy őt nézi, hátrafordul. András. András tizenöt évvel későbbi kiadása néz rá olvadt csokoládé színű szemével. A kis súlyfelesleg és a kezdődő őszülés ellenére ugyanaz az őrületes kisugárzás árad belőle, ráncai még jobban kiemelik arcélének férfias vonalát, szemének huncut csillogását.

Nem tévedtem, gondolja Léna, miközben egymásba fonódik tekintetük. Belekövülnek az időtlenségbe. Testét elönti a forróság, szívét, ölét átjárja a szerelem érzése, amiről már régóta úgy gondolta, számára nem létezik. Érzi ujjbegyén a megsebzett bőr selyemszerű érintését, az ezerszer végigrajzolt gyerekkori sebhely motívumát.

Agysejtjeinek szinapszisain megállíthatatlanul cikázik a múlt, és emlékei kivédhetetlenül sejlenek elő, mint képek a fotónegatívból.

- Istenem! - nyögi, és észre sem veszi, hogy legördül arcán egy könnycsepp.

A pillanat töredéke alatt peregnek végig a hosszú évek történései. Egyetemi diploma, munkahely, András. Az első találkozástól kezdve izzott körülöttük a levegő, a szálldosó porszemcsék is szikrát kaptak az őket egymás felé taszító erőktől. András nős volt. Küzdöttek, becsülettel megpróbálták. Hosszú vívódások után Léna nem bírta tovább, és András szeretője lett. Bár az érzés természetessége mindkettejük számára egyértelművé vált, Léna nem akarta így tovább. Sóvárgott a vállalhatóság után, önmagáról alkotott képét, női tartását ez a néhány hónapnyi titkolózás is a végletekig erodálta. András nem akart tovább pusztítani. Eldöntötte, hogy elválik és ők örökre együtt lesznek.

Néhány nap múlva András felesége bejelentette, kisbabát vár. András ezzel együtt is Lénát akarta. Lénát, aki elviselhetetlenül kisemmizettnek érezte magát, izzó igazságtalanságként élte meg a helyzetet, és összetört.

A szerelem mindent legyőz. Egy frászt! Akkora győzelmet azért nem akart aratni, ami elpusztít mindent, amiben eddig hitt: tisztességet, becsületet, hogy végső diadalként a végén, napról napra meggyűlölje először magát, aztán Andrást, majd végül ez az érzés cafatokra szaggassa szerelmüket. A tisztességesség útját választotta. Így érezte helyesnek.

Szakított Andrással, otthagyta a munkahelyét, mert nem bírta elviselni a találkozások lehetőségét sem. Ez sem volt elég. Külföldre költözött felejteni. A lelke hontalanná vált, mindegy volt, hogy milyen GPS-koordináták mentén mozgott a teste. Éjjelente szűkölve sírt, akár egy állat, nappal rezzenéstelen arccal, zombiként tette a dolgát. Nem rágódom a múlton! - döntötte el minden reggel, hogy két percen belül ismét kábán csapongjanak gondolatai András körül. A fájdalma ellentmondást nem tűrően rántotta le a bánat örvényének mélyére.

Pár év múlva hazaköltözött, és amikor találkozott Richárddal, a kedves, megbízható férfival, hozzáment. Két gyönyörű gyerekük született, de házasságuk semmibe vezető kiüresedését ez a tény sem tudta megakadályozni. Richárd óhatatlanul, és minden igyekezete ellenére az András-féle koordinátarendszerben mérettetett meg. András elbűvölő volt, egyszerű jelenlétével elvarázsolt. Richárd megbízható és kiszámítható. András istennőként, Richárd megbecsült háziasszonyként és anyaként kezelte. Persze, ez sem rossz. Mégis évek óta éltek az udvariaskodás kötelékében, szemrehányásokat szülő visszautasításokkal terhelt párként. Tudta, hogy el fog válni. Csak azt nem tudta, mikor.

A gondolatkör bezárult. Szája szegletében félénk, szomorkás mosoly jelenik meg. András őt rabul ejtő tekintete még mindig nem engedi el. András, nem hagyva kételyt a találkozásról alkotott véleményéről, áthatóan nézi őt, és a lelke legmélyére hatol.

Az összefonódott tekintetük által életre keltett, zárt mikrokozmoszukban eltöltött pillanat mindkettejük számára nyilvánvalóvá tette: a szerelmük beteljesületlensége miatt lelkükbe égetett hegek felszakadtak. Sosemvolt közös életük létért kiált.

Szívhasadás (részlet)

"Kegyes dolog a természettől, hogy ad 12-13 évet arra, hogy az ember megszeresse a gyerekét, mielőtt még eléri a kamaszkort - és nagy találmány a logika, amelynek segítségével néha még ez alatt a nehéz időszak alatt is szót tud érteni vele."

Mérő László

"- Te vagy a világ legrosszabb anyukája! - ordította Joli az anyjának azon a szörnyű fejhangon, amivel mindenkit az őrületbe kergetett, függetlenül attól, hogy éppen milyen ordítva-közlendője volt.

- Tudom, ezt mindig megkapom, amikor már rég el kellett volna indulnunk, és még mindig a hajadat csinálom - válaszoltam, és rögzítettem magamban, hogy aznap reggel már harmadszor voltam a világ legrosszabb anyukája.

- Miattad fogok elkésni ma is az iskolából!

- Még soha nem késtél el, úgyhogy jó lenne, ha nem beszélnél hülyeségeket.

- De ma biztosan elkések, és különben is, csináld már a hajam!

Amíg Joli a hajkérdést vitatta meg Valival, addig nővére, Zelda tovább nézegette magát a fürdőszobai tükörben. Tudta, hogy amíg a húga az anyjukkal cirkuszol, nincs hová sietni. Úgyis ő lesz az utolsó az induláskor, ezzel mindenki pontosan tisztában volt, teljesen mindegy, hogy Joli haja mikor készül el, Zelda akkor még a tükör előtt fog állni.

Frigyes a másik fürdőszobában hallgatta a szokásos reggeli műsort, és a szokásos reggeli kérdésen gondolkodott, vagyis azon, hogy a szokásos reggeli fenyegetésözönt kiordítsa-e a fürdőszobából, vagy bízza a helyzet megoldását Valira.

A lányokat általában Vali vitte iskolába, amiért Frigyes nagyon hálás volt, nem bírta ugyanis a reggeli belvárosi csúcsforgalmat. Pontosabban nem is a forgalom idegesítette, hanem a biciklisek, akiktől úgy érezte magát, mintha Kínában lenne (nem mintha valaha is járt volna Kínában, de valahogy ilyennek képzelt egy kínai kisvárost, látóterében a világ összes biciklisével) egy olyan videojátékban, ahol a szabálytalankodó Critical Mass az életére tör és csak annak köszönhetően marad életben, hogy úgy vezet, mint egy többszörös Forma 1-es világbajnok.

Frigyes tudta, hogy most kábé egy perc nyugalom következik, addig elkészül Joli hajának első változata, ezt fogja követni a hangos méltatlankodás, majd jöhet a következő próbálkozás.

- Nem találok egy nadrágot sem - közölte Zelda, ami azért volt furcsa, mert annyi nadrágja volt, mintha a lakás bejárati ajtaja egy ruhaboltot takart volna, melynek nadrágosztálya Zelda szobájában van.

- Miért nem veszel nadrágot a lányodnak, ha nincs neki? - kérdezte a fürdőszobából kilépő Frigyes Valitól egy kicsit még fűszerezve a hangulaton.

- Ezer nadrágja van, de sokkal egyszerűbb cirkuszolni, mint kinyitni a szekrényt és kivenni egyet - válaszoltam, miközben Joli haját harmadszor is befontam.

Most következik az, hogy ez hazugság, nincs is ezer nadrágom, és egyébként is ma reggel undok banya vagy gondolta Frigyes. A világ legrosszabb anyukája, ráadásul egy undok banya, nekem is kéne valami szépet mondanom.

- Ez hazugság, nincs is ezer nadrágom, és egyébként is ma reggel undok banya vagy!

- Senkit nem érdekel Zelda nadrágja, foglalkozz inkább a hajammal! - adta ki az utasítást Joli.

- Ez nem az? - szállt be a keresésbe Frigyes.

- Az nem az enyém! - méltatlankodott Zelda, mire Frigyes az orra alatt mormogva közölte, hogy Joli minden ruháját szanaszét hagyja, ha lenne a lakásban egy kiméra, arra sem átallaná ráhajítani a cuccait.

Mindeközben Zelda tovább vívta csatáját, melyből a család többi tagja a becsapódó szobaajtó mögött hallhatta Zelda morgását dühös matatás hangjainak kíséretében: - Ezt komolyan nem hiszem el, 16 éve abban a hiszemben létezem, hogy a ruháim biztonságban vannak az otthonomban, épp ma reggel kell ráébrednem, hogy tévedek?

A káosz lassan a végéhez közeledett, bejelentettem, hogy 6:50 van, indulni kéne. Frigyes fokozta a hangulatot azzal, hogy szerinte kár elindulni, úgyis elkésünk, a lányok még összevesztek valami fontos dolgon, de aztán sikerült beszállni az autóba.

A lányok és Frigyes rengeteget röhögtek azon, hogy Vali tényleg úgy vezet, mintha autóversenyző lenne, csikorgó gumikkal indul, a kanyarokat két keréken veszi be, a garázsba százhússzal áll be. Ilyenkor Joli természetesen még nagyobbat akart mondani, ezért mindenhol úgy mesélte, hogy az anyja égő gumikkal indul, a kanyarokat egy keréken veszi be, a garázsba kétszázhússzal áll be. Persze ezeket a számadatokat én mindig határozottan cáfoltam.

A családom nem tudta, de ma tényleg égő gumikkal indultam a suli elől, ahol kiraktam a lányaimat és tényleg kétszázhússzal repesztettem az iroda felé, mert nagyon sok dolgom volt még Adél érkezéséig."

Szívhasadás (részlet)

"A legfontosabb, amit az ember magával vihet a harcba,
ha tudja, miért csinálja."

"Remegve vezette végig az utat. Szíve fájdalmasan zakatolt. Gondolatai egymást marcangolták. Az egyik percben pillangóként repdesett mellkasában az öröm arra gondolva, hogy már csak egy kis idő és magához szoríthatja Emíliát, aztán ezt a gondolatot bárdként hasította szét a páni félelem, hogy nem sikerül. Nejlonfátyolként borult rá a rettegés, ami minden levezetett kilométer után egyre jobban a lelkére tapadt, mint a vákuumzsákba kényszerített ruhára a fólia.
Mire a fákkal övezett autóút birtokhoz vezető szakaszára ért, elhatározta, hogy most nem egyedül fogja végigcsinálni. Amikor elhajtott a város határát jelző tábla mellett már tudta, hogy egyenesen a rendőrségre megy, tőlük kérve segítséget.
Meghökkenve látta, hogy a hivatalos épület egy pici, napsugaras házban van. Régen sok ilyet látott utazásaik során, amikor szülei kocsijának hátsó ülésén ülve, orrát az üveghez nyomta és mindenre kíváncsi gyermekként szívta magába az elsuhanó táj látványát. Emlékszik, édesapja vezetés közben hogyan mesélt arról, hogy ezek az öreg házak az oromdíszítésükről kapták a nevüket. Kislányként akkor arra gondolt, hogy egy ilyen házban mindig süt a nap.
Besötétedett. Ha nem a lányáról lett volna szó, talán be sem mer menni az épületbe, ami olyan romos volt kívülről, hogy csak a kifüggesztett, megkopott alumíniumtáblára írt Rendőrörs felirat utalt arra, hogy ez egy hivatal. Szomorúan állapította meg, hogy a gyerekként látott napsugaras házak ettől eltérően, takarosak voltak. Vakítóan hófehér falaik szigorát vidáman törték meg a kékre, zöldre vagy barnára festett zsalugáteres ablakok.
Az előtérbe lépve hideg fénnyel égő neon zümmögött. A valaha volt fehér falak szürkén ásítoztak, a megvárakoztatott ügyfelek számára kihelyezett székek mögött mállott a tapéta. Jézusom, gondolta, akkor láttam utoljára ilyen tapétát, amikor elsős koromban behívatott az igazgató, mert a félénk, szeplős Pistit addig dobáltam radírdarabokkal, amíg sírva nem fakadt. Ja, mert szerelmes voltam belé.
Nagy levegőt vett, és belépett a belső helyiségbe. Két láthatóan unatkozó rendőr üldögélt egymással szemben morzsolva a perceket, átkozva a beosztást, amely arra kárhoztatta őket, hogy ilyen késői órán még benn legyenek. Egyikőjük ötvenes éveit taposta, kissé kancsal szemét vastag keretes szemüveg óvta. Őt Cvikker őrmesterként címkézte fel. A másik talán egy árnyalatnyival kedvesebbnek tűnő , nagyon fiatalnak látszott. Szinte pelyhes álla alapján Adél vele egykorúnak saccolta. Fiatal kora ellenére, elhízott testén pattanásig feszült az egyenruha. Ő lett emlékei tárházában Tini őrmester.
- Jó estét! - mondta és a bírósági végzés felmutatása mellett előadta jövetele célját.
A két rendőr lassan, mintha köszvény bántaná őket feltápászkodott, hogy a sarokban álló fogasról leráncigálja a kabátját. Hallani vélte a másodpercek lassú múlását, pedig óra aztán már végképp nem volt a szobában. A fogasról eszébe jutott az a film, amit Ady életéről látott. A századeleji párizsi kávéházakban voltak ilyen gesztenyeszín, kopottas állófogasok.
Időhurokban érezte magát, amikor behajtott a kocsijával Péterék birtokának kőkerítéséhez. Hát itt volt egy hét elteltével ismét.
Csengő nem volt. Minek is lett volna, ide csak az jött, aki itt lakott vagy akit hívtak, vártak a tulajdonosok. Már éppen azon gondolkodott, hogy vajon Péter felveszi-e a telefont, ha hívja, amikor meglátta a kőkerítésbe épített garázskapun kiszűrődő fénycsíkot.
Rogyadozó térdekkel, de a zsebében lapuló iratból erőt gyűjtve odalépett és ököllel ütni kezdte a garázskaput. A vékony fénycsík életre kelt, és mint a növő Hold, egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadt. Mire a kapu kinyílt, ott állt mögötte Péter. Arcára vöröses rózsákat rajzolt az ital. Nem is titkolta meglepetését, ittasságát pedig még ha akarta, akkor sem tudta volna palástolni.
- Mit akarsz? - kérdezte galuskás hangon, gorombán.
- Emíliáért jöttem. Itt a bírósági döntés - mutatta a kissé gyűrött, de láthatóan hatósági eljárásban keletkezett dokumentumot. Kérlek hozd ki, haza akarom vinni, most már van bírósági irat, amire annyira vágytál, amit annyiszor hangoztattál!
-Nem érdekel! - bömbölte és akkorát csapott a garázskapu-nyitó gombra, hogy Adél összerezzent. A fémajtó lassan és megállíthatatlanul, mint a márványon végigzúduló víz, lecsukódott. Csak állt ott és nézte tehetetlenül, ahogy reménye a garázs fényével együtt kialszik. Néhány percig dermedten állt. Dermedtsége azonban felengedett, mikor egy óriási hullám pusztító erejével tört rá a felismerés iszonyata, hogy talán ma sem viszi haza Emíliát.
Tombolva rohant oda az őket távolról figyelő két rendőrhöz: - Azonnal csináljanak valamit! Csengessenek be, menjenek és hozzák ki Emíliát! Csináljanak már valamit, bármit!
Ekkor a két rendőr utazósebességre kapcsolt, és többször kiabálva felszólította Pétert az ajtó kinyitására. A hivatalos személy felszólítása, de még Adél garázskapun elkövetett könnyű testi sértést megvalósító dörömbölése ellenére sem mozdult senki a házban. A telefont nem vették fel. Kifulladva vette tudomásul, hogy a zsebében lapuló, megtépázott bírósági döntés, amelyen izzadt kezei elmaszatolták a korábban varázsigének tűnő szavakat, mint egy halva született gyermek, nem hozta meg számára a boldogságot.
A rendőrök az események fényében tájékoztatták, arra nem jogosítja fel őket a döntés és jelen helyzetben a jogszabály sem, hogy a házba behatoljanak, az egyetlen dolog, amiben segíteni tudnak, ha feljelentést tesz, amit a rendőrőrsön írásba foglalnak."